Cini egér viszontagságos napja

Cini ezen a napon fürgén pattant ki az ágyból. Reggeli után úgy döntött, megmossa kedvenc babája haját. De amikor a szárításra került a sor – uramfia!-, a baba szép hullámos fürtjei egymás után hullottak az ölébe. Cininek már nem volt kedve tovább játszani a megkopaszodott babával. Gondolt egyet, és lerajzolta a kishúgát, Cilit. Amikor a kép elkészült, büszkén mutatta meg a mamájának.

-              Nahát, igazán gyönyörű elefántot rajzoltál szívem – dicsérte meg az édesanyja.

Cini ettől végképp elkedvetlenedett.

-              Hát ma semmi sem sikerül? – gondolta keserűen.

Elhatározta, sétál egyet a környéken, abból nem sülhet ki semmi rossz.

A legelőn Karlottával, a falu legkedvesebb tehenével találkozott.

-              Szervusz, Karlotta! Hogy vagy ma reggel? – szólította meg udvariasan.

-              Ne is kérdezd! – búsult a tehénke. – Tegnap a fűben hemperegtem, és belement egy tüske a hátamba. Bárhogy igyekszem, sehogy sem sikerül kipiszkálnom.

Megpróbálhatom? – ajánlkozott Cini, és máris Karlotta hátán termett.

Apró körmeivel hamar kiügyeskedte a makacs tüskét, és áthajította a kerítésen. 

Barátja boldogan hálálkodott:

-              Így mindjárt más, köszönöm, Cini! De jó, hogy erre jártál!

-              Igazán nincs mit – felelte a kisegér, és elégedetten bandukolt tovább.

Szórakozottan lépkedett a finoman zizegő avaron, amikor az egyik falevélen észrevette öreg barátját, Karcsit, a kaméleont. Szegény Karcsi látása az utóbbi időben sokat romlott, a színeket is nehezen tudta megkülönböztetni egymástól.

-              Rég láttalak, mi van veled? – köszöntötte Cini kedvesen.

-              Mindig ugyanaz a nóta – panaszkodott a kaméleon. – Ősszel a lombhullás idején nyakig ülök a pácban. A falevelek olyan gyorsan változtatják a színüket, hogy fogalmam sincs, most például milyennek kell lennem: sárgának, zöldnek, pirosnak vagy barnának.

-              Ne aggódj, majd én segítek – biztatta Cini. – Éppen egy vörösbarna gesztenyefalevélen csücsülsz.

-              Ezer köszönet! – biccentett elvörösödő fejével Karcsi. – Látogass meg máskor is!

-              Hát persze! – integetett neki az egérke.

Cini vígan ugrándozott a tölgyes felé.

Ahogy beljebb ért az erdőben cikázó kis pamacsot fedezett fel a lombok között.

-              Te vagy ott, Miki mókus?

-              Jövök! – hallatszott a fa tetejéről.

Hamarosan a vékony kis hang gazdája is megjelent.

-              Ne haragudj, Cini – mentegetőzött. – Most nincs időm játszani. Kipotyogott az odúmból a sok-sok makk, amit télire összegyűjtöttem. Muszáj megkeresnem, különben oda az elemózsiám.

-              Csöppet se búsulj – vágta rá a tettre kész egér. – Itt lent én mozgok otthonosabban. Bízd csak rám a dolgot!

Azzal befurakodott az avarba, és nemsokára óriási kupac makkot hordott össze. Miki alig jutott szóhoz.

-              Nélküled bizony napokig keresgélhettem volna! Sosem fogom elfelejteni a kedvességedet.

Elköszöntek egymástól, és mindketten jókedvűen tértek haza.

-              Mégsem alakult olyan rosszul ez a nap – sóhajtotta Cini, mielőtt álomra hajtotta a fejecskéjét.

V é g e

Mary Packard meséje.